Fotósnak lenni jó dolog. Esküvői fotósnak lenni pedig még ennél is jobb! Szeretjük és imádjuk is csinálni, de ezt úgyis tudjátok! :) Ennek a „létnek” azonban van néhány járulékos hatása az életünkre, lássunk ezek közül néhányat.
A legtriviálisabb dolgokba most csak érintőlegesen mennék bele (mivel ezekről regényt lehetne írni), mint, hogy mekkora élmény is valójában esküvőket fotózni! Hétről-hétre részese lenni két ember egyik legboldogabb napjának, szeretve és megbecsülve lenni a két család által, hihetetlenül izgalmas és nem kevésbé érzelmekkel teli dolog. Mi nem csupán külső szemlélői vagyunk az eseményeknek, ugyanúgy megérintenek minket is, és hatással vannak ránk! Idén pl. egy olyan „első találkozást” örökíthettünk meg, ahol még az utómunka során is könny szökött a szemünkbe, és elszorult a torkunk! Igen, Kelbi, rátok gondolunk. :)
De, hogy mindezt kellő hitelességgel visszaadhassuk, egyszerűen elkerülhetetlen, hogy folyamatosan fejlődjünk, 1-2 évente megújuljunk, technikailag bővítsünk, hol kisebb, hol nagyobb léptékekben, mert csak így tudjuk emelni a szintet, így tudunk többet adni és így tudunk új dolgokat kipróbálni. Az állandó kütyümániámról (vaku-stúdió kiegészítők sokasága; új állványfej, ami annnnnyival másabb, mint ami eddig volt; meg az „ilyen hasznos cumónk még sosem volt”, stb) nem ejtenék túl sok szót, elég, ha Bori kap tőle(m) hülyét. :)
Az alábbi pontokban viszont összeszedtem a nem annyira triviális, életmód, szemlélet és úgy ámblokk az életvitelünkre hatással lévő dolgokat:
Mivel a felszerelésünk fejlődése, fejlesztése mellett magunkról sem feledkezhetünk el, így ahhoz, hogy bírjunk egy 12-16 órás esküvőt (akár ténylegesen ennyi talponléttel), fontos a fizikai edzettség, hisz a gépeink szinte egész nap a kezünkben vannak (1.5-2 kg), nem beszélve a 8-12 kilós hátizsákokkal való „hegynek fel” jellegű túrákról. Mindezt persze 35 fokban. El tudjátok képzelni! :) Éppen ezért heti rendszerességgel járunk pl. futni vagy épp Hot Iron edzésekre. Lassan, az már olyan lesz számunkra, mint a pihenés: nincs a kezünkben gép, csak a rúd súlyokkal, és nem a számítógép előtt ülünk, hanem guggolunk és kitöréseket végzünk. :)
A gardróbunk is szereti az esküvőket, különösen idén, amikor lényegében „újra brandeltük” magunkat. Eddig is tudtuk, hogy miként illik egy esküvőn megjelenni, még ha „csak” szolgáltatóként is vagyunk jelen, de idén nagyot léptünk e téren (is) előre. Részemről pl. a mellény alapkövetelménnyé vált (amit imádok), de a zakót sem vetem meg a szertartások alatt, már csak a vőlegényeinkkel való szolidaritásból sem. Ne csak ők szenvedjenek. :) Bori pedig szintén megtalálta álmai ruháját, amiben gyönyörű és elegáns lehet. De mivel nőből van, biztos vagyok benne, hogy még számtalanszor megtalálja majd álmai ruháját. :D
Én még abban a korszakban kezdtem a számítógépekkel való ismerkedést, amikor egy 80MB-os winchester hatalmas méretnek számított! Nyolcvan megabájt! Nem 80 gigabájt! Akkor elég is volt mindenre. Ma kattintanánk 3-4 képet és be is telne. :) De általános igazság, hogy nincs az a háttértár, ami ne telne be előbb vagy utóbb. És ugye nem az „utóbb” a gyakoribb. Hiába cseréltük le idén több vinyónkat is 2-3TB-os példányokra (amikről úgy gondoltuk, hogy bőven elegendőek lesznek), így év végére megint sakkoznunk kell a hellyel, mert hiába 80-100 GB egy esküvő, kell a hely a backup-nak is és bizony az utómunka is bőven igényel extra tárterületet (kb. 1.5TB csak az idei szezonra nézve). 2015-re úgy néz ki újabb beruházások várhatók. :)
Az idő egy olyan tényező, amiből valahogy mindig kevés van, és sajnos az eBay-en sem árulnak Időnyerő nyakláncokat. De mire kell egy esküvőfotósnak sok idő, amikor csupán heti 1-2 napot dolgozik? Arra, hogy nem csak heti 1-2 napot dolgozunk. :) A rengeteg idő az utómunkára kell, és mivel a nap 24 órából áll, amiből lejön, amikor alszunk és az a kevés, amikor élünk, az anyagok pedig csak jönnek és jönnek, nem tehetünk mást, mint korán kelünk, és nem állunk meg a napi 8 óra munkavégzés után, hanem ráhúzunk még legalább ugyanennyit. :) Persze mindenki mondja, hogy pihenjünk, meg ne hajtsunk ennyire, de az ő fülüket nyilván nem rágja féltucatnyi pár egyszerre… Párjainknak innen is hatalmas puszi! :)
Hiába van tele a számítógépünk százezer képpel, boldog, mosolygós emberekről, rólunk lényegében nem készülnek közös képek. Elmondhatjuk mi is a mantrát, hogy „nem szeretjük, ha minket fotóznak”, ami igaz is, de egyszerűen nem jutunk el a normális közös képekig. Egyrészt nincs, aki minket fotózzon, és otthon elővenni az állványt, meg a távkioldót, már akkora energia beruházásnak tűnik, hogy inkább nem tesszük… lehet Mizut kéne felvérteznünk komponálási és expo gomb megnyomási képességgel. :) Néha telefonnal lövünk pár szuper minőségű és roppant előnyös selfit, illetve az utóbbi esküvők kapcsán készítünk még ilyen „Zoli amennyire tudja eltartja magától a nagylátószögű objektívet, miközben összebújik Borival (és a párral és/vagy kedvenc cm/videós/dj kollégával)” megoldású képeket. Ezek azért jó mókák, még ha én is nézek ki rajta a legelőnytelenebbül az objektív torzítása miatt. :D
Ellenben ha valamilyen családi esemény van (karácsony, szülinap), akkor egyértelmű, hogy fotózunk. Na, nem azért, mert ne tudnánk fényképezőgépek nélkül létezni vagy mert akkora öröm volna egy újabb feldolgozásra váró anyagot készíteni, hanem mert „fotós van a családban” elgondolás lévén így alakult, tök önkéntesen az egész. :) Ennek ellenére pl. egy szülinapi tortavágást képtelenek vagyunk normális, „halandó ember” szemlélettel fotózni, muszáj azt is úgy fotóznunk, mint az esküvőkön. Mert egyszerűen nem vinne rá a lélek, hogy máshogy fotózzuk. :) Ahogy szintén nem kattintgatunk bele a vakvilágba, ugyanúgy komponálunk (lényegében ugye dolgozunk) és ugyanúgy utómunkázzuk a képeket, mintha fizetnének érte. Csak hát ugye a családi szeretet megfizethetetlen. :D
Az esküvők kapcsán olyan helyekre jutunk el, amerre egyébként nem sűrűn járnánk. Mókás, hogy Budapesten élünk, de az esküvőink túlnyomó többsége nem Budapesten van. Így jutottunk el idén is olyan helyekre, mint Vonyarcvashegy, Keszthely, Badacsony, Szécsény, Tata, Tura (és még sorolhatnám). De Pesten belül is feljuthattunk a Bazilika tornyába, fotózhattunk a Marriott és a Zara hotelben vagy épp a Budavár Szalonban! Nem mondom, hogy ezekre a helyekre mezei járókelőként nem juthattunk volna el, de esküvő fotósként jóval könnyebb dolgunk van. :)
És azt tudjátok, hogy mikor megy egy esküvő fotós nyaralni? (hmm, ez lehetne valami vicc kezdése is. :)) Pontosan akkor, amikor akar! Igazából csak egy döntés kérdése, hogy egy adott dátumra ne vállaljunk esküvőt. Teljesen rajtunk múlik, hogy mikor megyünk feltöltődni, kikapcsolódni. Mehetünk akár a főszezonban is, augusztus valahányadikán. De nem megyünk. A gond ott van, hogy én képtelen vagyok úgy kikapcsolni, hogy tudom, hogy x esküvő érintetlenül ott hever a gépeken, kiesik mondjuk 1-2 hét az utómunkából, így csúszik minden, és amikor visszajövünk, újra fel kell venni a fonalat, jönnek az új esküvők, úgy, hogy a korábbiakhoz sem szagoltuk még hozzá. Egy rémálom lenne… Éppen ezért mi általában télre időzítjük a pihenést valami klassz kis wellness hotelben, távol a világ zajától. Legalábbis ez ötlet szinten mindig működik, a megvalósításig már ritkán jutunk el. :)
Ez az összes fenti dolog egyet jelent a fotós léttel, amit vállaltunk, és ami nélkül már nem tudnánk élni. :D
írta: Zoli
