-
- A színfalak mögött 23
- Élménybeszámoló 26
- Hasznos tudnivalók 31
- Helyszínajánló 5
- Hírek 1
- Inspiráció 6
Főbb címkéink
Már régóta szerettem volna írni az esküvői videósokról, úgy általánosságban, érintve akár a jó öreg „fotós vs videós” témát, de az már annyira elcsépelt. Most, egy szomorú apropó kapcsán viszont teljesen más színt kaphat a történet, mondhatni szó szerint. :)
Az elmúlt években a videózás területén robbanásszerű változás történt: boldog boldogtalan nekiállt DSLR fényképezőgépekkel videózni! Ez a tény, ma már annyira nem, de jó 4-5 évvel ezelőtt még igencsak felvont szemöldököket és értetlen pillantásokat szült. Fényképezőgéppel videózni? Ez szimplán hülyeség. Videózásra a videó kamera való! És ez így is van. De. Míg egy videó kamerának tipikus „home video” képe van, addig egy DSRL képe már igencsak közelít a mozis hatás felé, természetesen a megfelelő kezek között.
A korábbi gyakorlat a videózásban nagyjából a következő volt: a dokumentarista rögzítés jegyében eszement mennyiségű nyersanyag felvétele (4 óra, vagy még annál is több), majd ennek átadása VHS-en, később DVD-n. Slussz, passz, ennyi. Ez a gyakorlat annyira elterjedt volt, hogy mind a mai napig sokaknak ez él a fejében, és talán sokan ezért nem is keresnek videóst az esküvőjükre. Aki azért valamennyivel többet szeretett volna adni, az összeállított egy 45-60 perces vágott anyagot a felvett anyagból, mert bármennyire is szép dolog minden részletet rögzíteni az utókornak (pl: templomi szertartás + teljes gratuláció, nettó másfél órában), azért a tejes nyersanyagot ember legyen a talpán, aki végigmutogatja a fél rokonságnak. :) A vágott anyagok mellett megjelentek még a 3-5 perces montázs videók (mostani nevükön highlights-ok), amik igazi csemegének számítottak. Azóta ezek az „extrák” elvárásokká léptek elő, ahogy a HD felbontás is alap lett.
Majd az elmúlt néhány évben egy új fogalom gyűrűzött be a köztudatba, ez pedig a cinematográfus elnevezés. Sokan csak legyintenek, vagy jót nevetnek rajta, gondolván ez csak valami hangzatosabb, „fancy” név a videósra. Nos, nem egészen. Egy cinematográfus (legyen kezében videó kamera, vagy DSLR, többnyire természetesen ez utóbbi) a szó legszorosabb és legszebb értelmében véve filmkészítő! Ő filmet forgat, nem csupán eseményt rögzít, dokumentál. És ez nagyon lényeges különbség! Számtalan, hosszabb-rövidebb snittet készít, amiből egy részleteiben gazdag film állhat majd össze. Nem a vakvilágba vesz fel dolgokat, hogy majd a végén lesz belőle valami, hanem van egy koncepciója, hogy mit is szeretne kihozni egy adott szituációból, vagy túlzás nélkül mondhatni, jelenetből, és mindezt teszi olyan vizuális erővel, amit egyszerűen öröm nézni. Vannak, akik nagyon megrendezettnek gondolják ezeket a filmeket, ami szerintem abszolút elismerés a készítője felé. Egyedül a készülődés és a kreatív során van lehetőség „játszani”, egy gyűrűhúzásnál nem hangozhat el a templomban, hogy „Oké, gyerekek, akkor vegyük fel újra, más szögből! A csókot pedig tartsátok ki egy picit tovább, jó?!”. :) Sajnos nagyon kevesen művelik igazán művészi szinten a cinematográfiát, ugyanis sokan vannak, amik rendelkeznek némi videós múlttal, majd vettek egy DSLR-t, néhány objektívet, és máris cinematográfusnak hívják magukat, ami nagyon sok párt sajnos meg is téveszt(het).
A dokumentarista videózást én mindig is jóval megengedőbb műfajnak tartottam, mint a fotózást, mivel kevésbé szembetűnő, ha valaki nem annyira jó, vagy csak egyszerűen ugyanazt nyújtja, mint a piac 98%-a. Több órányi nyersanyagból azért csak össze lehet hozni valami nézhetőt, nem? Ezen változtatott a cinematográfus irányzat. Sok dolgot lehet orvosolni egy remek vágással, de ha valami hiányzik, az itt hatványozottan hiányozni fog, és tényleg tudni, érezni kell, hogy mit érdemes felvenni, és az majd miként illeszkedik a többi mellé úgy, hogy a végén a történet valóban kerek lehessen. A gond ott van, amikor a két módszert valaki ötvözni próbálja, de az igazi filmes szemlélete még messze van a kívánt szinttől.
És meg is érkeztünk a bevezetőben említett szomorú apropóhoz: a tavalyi évből az egyik párunk a mai napig nem kapta meg az esküvői filmjét! Ennek két oka van. Az egyik, hogy sajnos elkövették azt a hibát, hogy még a lagzi estéjén kifizették a srácot, mert már nagyon menni akart. A másik, hogy a nyersvágott anyaggal nem voltak igazán elégedettek és kértek néhány változtatást. A videós bevágta a durcát (ezzel felfedve igazi arcát – sicc), és lényegében ennyi, semmivel sem motiválhatták, hisz már kifizették. Jó tanács, sose fizessetek előre! Ami egyedüli szerencséje volt a párnak, hogy legalább a HD nyersanyagot megkapták, amit kitehettek az ablakba, hisz nem ezért fizettek! Hogy jövünk mi a képbe? Úgy, hogy én vágom most az esküvői filmjüket, lévén a fotózás mellett van ilyen irányú indíttatásom is, nem csak úgy elvállaltam, miért ne alapon.
A nyersanyagot átnézve sok helyen csak fogtam a fejem. Azon, hogy csupán egy kamera forgott, már nem lehet változtatni. Azon viszont lehetett volna, hogy ne 1 óra nyersanyag készüljön (aminek kb. 60-65%-a marad a vágás után), hanem minimum 2 óra, főként, hogy a videós srác nem olyan régen kezdte, vagyis a tapasztalat hiányát palástolhatta volna lelkesedéssel. És a délelőtti órákban még lelkes is volt, lévén a fodrász/smink/készülődésről van egy laza 13 perc. A kreatív ugyancsak 13 perc. A maradék fél órán osztozik a két szertartás és a teljes lagzi, amiben már a közel 7 perces nyitótánc is benne van. Egy tapasztalt cinematográfus talán ilyen időkvótákkal is megoldja a helyzetet, de itt ilyenről nem beszélhetünk. Alig vannak vágóképek, amivel az egykamerás „stábot” simán lehetne többkamerásnak álcázni, meg persze az ugyanazon szögből felvett részek közé is jól jött volna némi változatosság. A kreatívnak nincs íve, a történet nem áll össze (pl: gyertek fel együtt a lépcsőn, majd te vőlegény gyere le a lépcsőn a menyasszonyodhoz, csók). Életképek, mint olyanok sincsenek igazán, így az események között szinte semmi átvezetés nincs. A gratulációt, csoportképeket sokan nem szeretik videózni, mondván fölösleges, meg uncsi, de azért 1 snittnél többet érdemelt volna. A násznép is csak a bulis felvételeken képviselteti magát igazán. Ettől függetlenül megpróbálom kihozni az anyagból, amit lehet, rásegítve olyan apróságokkal, mint a fotózás során is megfigyelhető sivár valóság színesebbé tétele, a videósok által hőn „szeretett” vakuzásaink minimalizálása (egy vakuzás többnyire 1-2 képkockát ront el ténylegesen zavaróan, amiket gond nélkül ki lehet vágni a 25 kép/mp-ből), vagy ahol meg kell hagynom a kamera hangját (külső mikrofon nem volt), ott a vázaink „csattogásának” kiszedése. Csak azt nem értem, ha én veszem ezekre a fáradtságot, mert úgy gondolom, a pár is megérdemli, meg a munka is, amit kiadok a kezem közül, akkor az, aki ténylegesen ezzel foglalkozik, az miért nem törődik az ilyen javításokkal?
Ez volt az első eset, hogy ugyanarról az esküvőről, ahol mi is dolgoztunk, láttam a videós teljes nyersanyagát. Megnézve utána a fotókönyvet, amit a párnak készítettünk, mindenféle önfényezés nélkül állíthatom, hogy azok az állóképek jobban visszaadják az esküvőjük napjának történetét, dinamikáját, mint maga a mozgókép. Ezzel nem a videósok, cinematográfusok ellen beszélek, mert hiába követel hasonló dolgokat (látásmód, felszerelés, felkészültség, empátia), azért teljesen más médiumról beszélünk, egyik sem helyettesítheti a másikat, ugyanúgy fantasztikus emlék lehet mindkettőből! Csak épp nagyon nem mindegy, hogy ki áll a kamera másik oldalán, és nyomja meg a piros gombot.
írta: Zoli